Egy újabb napot nyelt el a semmi. Reggel elindultam, míg aludt a család. Megsimogattam a feleségem haját, benéztem a kicsik szobájába, néztem a pihegő gyermekeimet. Béke és csend honolt a házon. De nekem indulnom kellett. Az óra 5:30-on állt.

Sietve ittam a kávém, egy gyors dupla-presszót, majd beültem az autóba. Megérkezett a vérnyomásom is végre. Útközben megválaszoltam pár e-mailt, elküldtem néhány sms-t, visszahívtam, akiket-e korai órán is vissza lehet. Versenyben vagyok az idővel. Állandóan tömködöm a réseket, rohanok a mulasztásaim után.

Az agyam megállás nélkül azon pörög, amin pörögnie kell. Ha én nem működöm jól, nem működik a család sem. Ha én hibázom, akkor azt mindenki megérzi. Régen más volt, az embernek lehettek tervei, azt csinálta a munkájában, ami tetszik. Most kötelező minden. A kockázat, mint olyan, nem létezhet a szótárban. Azzal kell foglalkozni, ami BIZTOSAN pénzt hoz. A havi költségeink mindig nőnek, a nagyságrend a gyerekek születése óta elhúzott… Mindig van egy váratlan, halaszthatatlan dolog, amire készen kell állnom. Mire mondjak nemet? A gyerek új cipőjére, a magánorvosra, vagy a túlélő kettesben- wellnessre, mikor már annyira kimerültünk a feleségemmel, hogy attól összepattanunk, hogy egymásra nézünk? Fene se gondolta volna, hogy ilyen rohadt nehéz. Erre nem készített fel egyetlen kisbabás könyv sem. De egy férfi nem nyavalyog, csak teszi a dolgát.

Napközben ritkán tudunk csak beszélni a feleségemmel, nem vagyunk szinkronban. Amikor neki alkalmas, nekem nem az, és fordítva. Ha sikerül is odajutnunk, hogy pár szót váltsunk, az inkább informatív, mint egymás napja felől érdeklődő. „Hozol tejet hazafelé?” „Képzeld, megint sántít a kutya” „Anyámék jönnek hétvégén, ugye nem felejtetted el?” „Ma rá kell húznom egy órát, ne várjatok a vacsival”. Az idejét sem tudom mikor kérdezte meg úgy igazán, őszintén hogy én hogy vagyok.

Néha eszembe jut az a sárga bikinis önfeledt fruska, akibe beleszerettem azon a csodálatos nyáron… az éjszakai fürdőzések a Balatonban, a boroskólák, a hintázás és a nap, amikor a legkevésbé fényes csillag alatt megígérte, hogy ez az érzés örökké kitart majd bennünk. Sosem felejtem el azt a nézést. Belém látta azt a férfit, aki mindig is lenni akartam… Tudom, hogy ez a lány még mindig ott van a feleségemben. Valahol.

Sokszor annyira egyedül érzem magam. Mintha láthatatlan lennék a családom számára. Az ember, aki sosincs otthon. Aki mindenről lemarad. Neheztelést érzek, mintha bűn lenne a munka, hogy elmegyek és pénzt keresek. Pedig mindent megteszek.

És próbálok estére valamennyire még friss lenni, de hazaérek, hulla fáradtan, és csak a rosszalló vagy csalódott tekintetet látok. Ritkán egy kis puszi, vagy ölelés. A gyerekek már alszanak.

Sosem érzem magam elég jónak.

Este sietek elaludni, nem szeretem érezni a távolságot köztünk. Ez az ágy is… 200 centis. Sosem hittem volna, hogy szükség lesz rá, hogy másfél méter távolságban feküdjünk egymástól.  A ritka szexnél is rosszabb a sűrű csönd közöttünk. A feleségem mellett érzett magány.

Szeretném magamhoz húzni, átölelni és elmondani neki ezeket. De annyira félek, hogy egyszer elhiszem, örökre eltűnt a sárga bikinis szerelmem.