4-kor felriadtam az ágyban, kinyitottam a szemem, de ahogy szétnéztem, a semmit láttam. Az éjszaka sötétje beborította néma otthonunkat. Csak a légzésed üteméről tudtam, hogy nem a csillagok közt lebegek az univerzum közepén, hanem melletted fekszem a 200-as franciaágyban.

Mikor megvettük 5 éve, azon kuncogtunk, hogy sosem fogjuk kihasználni a kétharmadát, maximum, ha seregnyi gyerekünk lesz, mert egymáshoz-bújva alszunk, mint a borsó meg a héja. Ha tudtam volna, hogy a 2 méter széles ágyban alszunk mi majd úgy is, hogy a két szélső 20 centin, inkább maradtam volna a 120-as kinyithatósnál.

Régen mindig megsimítottad az arcom, mikor mellémbújtál, és közel húztál magadhoz. Szemből duruzsoltál nekem kis semmiségeket, és a szemem nézted közben. Mára elkoptak ezek a pillanatok. Az esti fürdetés után szoktál hazaérni, elédteszem a vacsorát, töltök egy pohár bort, és csak ledöglünk a tv elé, mint két zombi. Tudom, hogy ez az én hibám is. De mintha nem lenne felhajtóerőm már tenni hogy jobb legyen…

Tudom, hogy egész nap értünk dolgozol. És meg is becsülöm. Vagy legalábbis nagyon próbálom, mert nélküled nem tudnánk megélni. De mikor leszek Neked újra AZ a nő, akibe beleszerettél? Mikor kapom újra azt a csodálatot, vágyakozó tekintetet, mint rég? Tényleg el kell illannia annak, ami összekötött minket? Megszokta a szemed a testem minden szegletét? Nem okoz izgalmat, ha a lelkem felől nézel? Mondd mennyire kell egyedül lennem melletted ahhoz, hogy észrevedd: meghalok belül.

Már csak arról beszélgetünk kivel mi történt, arról szinte sosem amit érzünk vagy ami igazán foglalkoztat bennünket. Csak tesszük a dolgunkat. Néha kiszakadunk a robotból, egy-egy kötelező wellness erejéig, s ott kicsit átmelegszik a szívünk, de valós változás nem következik be. Mintha két eltérő ívű pályán lennének csillagjaink, mik egy ideig közeledtek egymáshoz, egy pontos összeértek, de azóta csak haladnak az egymást meg nem értés irányába… Néha úgy érzem, Mi, már nem is Mi vagyunk.

Sokat tűnődöm rajta, hogy ha varázserőm lenne, talán ezt az egészet megoldhatnám: visszaváltoztatnálak régi önmagaddá. Újra tűz lenne a szemedben és én lennék az univerzumod közepe. Mohó kíváncsisággal fedeznéd föl, aki vagyok. A 200 centis ágyunk kétharmada kihasználatlan volna. A kezeiddel nem a számítógéped billentyűzetén babrálnál éjszakába nyúlóan, hanem összekötnéd szemmel a bőrömön lévő szeplőket és elmondanád, hogy az bizony napalakú, mert beragyogom az életed. Nemet mondanál a túlórára, és sietnél haza HOZZÁM és persze a gyerekekhez is. De elsősorban hozzám. Nagyon fontos hogy milyen apa vagy, persze. De a legfontosabb mégis csak az, hogy ne fulladozzak a hiánytól. Hogy boldogok legyünk.

Nem akarom, hogy arra a sorsra jussunk, mint mindenki. Társas magányban, máshol keresve az örömöt az életben. Szuszogsz mellettem édesen, és úgy felkeltenélek és elmondanám mindezt… hogy hé! Szeress már! De nem értenél.

Letörlöm hát a könnyeket, szorosan betakarózom és visszaalszom, hátha az ébredés mást hoz.